Van
még egy tánc
Mire felkeltem a nap már
rég fent volt, de a tegnap esti társam helyének hűlt helye volt. Felültem, és
nem értettem, hogy mégis hova lett. Felöltöztem, megfésülködtem. Felkészítettem
magam lélekben, hogy ma találkozok a többiekkel, de közben azon agyaltam, hogy
vajon Pedroval most mi lesz. Együtt vagy ez csak egy éjszakának felelhet meg?
Lementem reggelizni, ahol
már a többiek is ott voltak. Vandáék a négy gyerekkel boldogan el voltak. Megpakolt
tányérral és kávéval ültem oda hozzájuk. Nevettek, de én nem annyira. Nem
tudtam mi folyik itt, hiszen volt egy társam az este, de annak nyoma veszett.
Az egészet csak álmodhattam? Rájuk néztem, és megráztam a fejem. Nem lehet.
Pedrot nem álmodhattam.
-
Vanda? – néztem rá, aki rám nézett – Pedro,
itt volt? Ebben a hotelben?
-
Igen – válaszolta a férje, és megköszörülte
a torkát – Szólt is, hogy sajnálja, de haza kellett mennie. Az anyukája
kórházba került – etette tovább a picit.
-
Értem, sajnálom – feleltem, és ettem
tovább a reggelimet csendben.
A régi osztálytársak a
nap folyamán érkeztek meg. Mindenki rengeteget változott, és sok mindenről
tudtam beszélgetni Klaudiával, Melindával és Eszterrel, de akkor megjöttek a
többiek is, mint a régi jó barátaim, Evelin, Judit és Patrícia. Annyi remek
dolgot tudtunk megosztani egymással, hogy már csak arra emlékszem, hogy az egész
osztály vacsorához ül. Sokan hozták a családjukat, valaki csak a párjukat. Nem
sok volt éppenséggel egyedül. Én.
Természetesen próbáltam
nem nagyon figyelni rá, hogy mindenki vagy megházasodott, vagy legalább előtte
áll, hogy megtegye. Igyekeztem mindenkire figyelni, meg tudni a fontosabb
információkat róluk. Mi történt velük, de minduntalan rájöttem, hogy valamit
elvesztettem, ami már rég nem volt az életembe. A szerelem.
Pedro elment, úgy látszik
elveszthettem a gondolatot, hogy az bármikor komoly lesz. Egy komoly kapcsolat.
Nagyot nyeltem, ahogy épp egyik osztálytársam beszédére emeltem a poharamat,
mert eszembe jutott Balázs. A srác, akit egy barátnőmnek köszönhetek. Ő az,
akivel megízleltem a távkapcsolat fogalmát. Ő az, akiért a világot is átrepültem
volna, csak kérnie kellett. Ő az, akivel befejeztem a gimnáziumi éveimet. Mi
lehet vele?
-
Dia? – kérdezte valaki, én meg felriadva
néztem körbe – Szeretnél mondani valamit?
-
Nem vagyok benne biztos, hogy – kezdtem bele,
de erre elkezdték ütögetni finoman evőeszközzel a poharukat. A hagyományos
felszólítás pohárköszöntőre – Örülök, hogy mindenki boldog és szeretetben él. El
se tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok azért, mert ti nem kerültettek a
műtő asztalomra – ezen mindenki mosolygott – Köszönöm ismerhetlek titeket – szememet
oldalra fordítottam, ahol a zenekar rázendített – Szóval, menjünk táncolni! –
indultam a táncparkettre.
Táncolni akartam. Minden
eddig bevitt alkoholt kivinni a parketten, s élvezni a muzsikát, de valami
megállított. Az étterem bejárata felé fordultam, ahol egy ismerős alak lépett be
kamerával a kezébe. Lefagytam. Nem mozdultam. Csak a szememmel követtem.
Egy másik kamerás emberrel
leállt beszélni, aki idáig minket fotózott. Minket. Fotózik eseményeken? Mintha
mondta volna egyszer, mikor beszéltünk. Nem számítottam rá, hogy pont itt futunk
össze. Igaz, hogy akit sokat nézel egyszer észrevesz. Szeme kikerekedett, de a
vonásai gyorsan kisimultak. Boldogan jött felém.
-
De jó, hogy látlak. – Állt meg előtte tisztes
távolságban. Körben látta, hogy mindenki párokba rendeződve táncol, és gyorsan
felmérte a helyzetemet – Egy tánc? – nyújtotta a kezét, amire elnevettem magam.
-
Nem dolgozni jöttél ide? – kérdeztem, de
elfogadtam az ajánlatot – Jól nézel ki – nyögtem ki, bár magam sem tudom miért.
Bár a korral ő csak helyesebb lett. Mintha újra beleszeretnék ebbe a férfiba, a
mozgásába, a mosolyába, a hangjába. Az egész tánc olyan volt, mintha egy
mesében lennék. Minden tökéletes.
-
Te is nagyon csinos vagy – simogatta meg
az arcomat – Az est után tudunk találkozni valahol? – kérdezte a fülembe
suttogva.
-
342 – mondtam halkan csak neki, majd
elengedtem – Menj, készíts azokat a képeket – indultam vissza a helyemre.
A kedvem már sokkal jobb
volt. Újra hatalmas étvággyal fogyasztottam a svédasztalról. Vanda pontosan
tudta, hogy miért, de attól féltem, hogy többet tud. Az talán inkább a túl nagy
optimizmusára vall, de szeretném én is úgy hinni, hogy sokáig lesz ilyen kedvem
miatta.
-
Tiszta paradicsom ez a hely – feleltem pár
barátnőmnek, akik ott ültek mellettem – Rég éreztem ilyen jól magam – vigyorogtam,
amikor valaki hátulról átölelt, s puszit nyomot a fejemre.
-
Tudunk beszélni? – kérdezte izgatottan, és
tudtam már mi lesz a téma. Én is ugyanarra gondoltam, vagyis reméltem, hogy
hasonló dolgokon jár az agyunk.
Kimentünk a helységből
egyenesen egy kisebb társalgóba mentünk, ahol nem volt senki zavaró alany.
Kettesben lehettünk. Szembe fordult velem, és hajába túrt. El is felejtettem
mennyire szerettem leteperni ezt a srácot mindegy hol, csak ő legyen a másik
fél.
-
Sokat gondoltam rád az évek alatt – kezdett
bele – Nagyon nehéz volt egyáltalán újra kezdeni más lányokkal.
-
Én is gondoltam rád – mosolyogtam rá – Mi
volt a gond a lányokkal? – kérdeztem, mert nem hittem el, hogy senkinek nem
kellett, hogy nem volt nálam jobb, akit talált.
-
Neked mik voltak a gondjaid a te partnereiddel?
– kérdezett vissza, s előjött egy régi játékunk. Kérdésre kérdéssel válaszolunk.
-
Nem te voltál – feleltem határozottan – Hiba
volt.
-
Szakítani vagy most találkozni? – Érdeklődött
csak, hogy tisztában legyen vele, bár arcáról egyenesen leolvastam, hogy tudja,
hogy a múltra gondolok.
Ezt bebizonyítva a nyakába
ugrottam, amivel megtántorodott egy kicsit, mert hirtelen érte, és
megcsókoltam. Hosszan és szenvedélyesen. Hiányzott minden egyes mozdulata,
érintése. Most, pedig minden visszajött. Egy nap. Egy osztálytalálkozón.
-
Veled egy csodás paradicsomban láttom
magunkat – motyogta, ahogy elváltunk egymástól nagy nehezen – Na nem a
zöldségben – javította ki magát.
-
A paradicsom gyümölcs! – nevettem fel, és megint
megcsókoltam.
Pár perccel később egy
idegen hangra lettünk figyelmesek. Az egyik portás köszörülte meg a torkát jó
hangosan mellettünk.
-
A Paradise hotelben szálltak meg? –
kérdezte kedvesen, kissé zavarban, hogy meg kellett szakítania a csókunkat. Én
egy kicsit voltam mérges, de érzékeltem mire céloz – Van már szobájuk?
-
Igen – mondta Balázs, és felkapott a
karjába. Olyan gyorsan, hogy sikítani se tudtam. Átkulcsoltam a nyakát a két
kezemmel – A 342-es szoba! – kiáltotta, és rohant a lépcsőházba.
Az éjszaka csodás volt,
és a legszebb dolog történhetett velem. Rájöttem, hogy elvesztettem a
legfontosabb személyt az életemben, aki igazán számít. Vele minden sokkal
fényesebb, ragyogóbb. Soha el nem szakadunk többé egymás mellől.