Van
még remény
Sokszor képzelted már el,
hogy rengeteg kapcsolatba bele kóstoltál már, de egy se tetszett egy idő után?
Rájöttél, hogy nem jó ez így, nem a megfelelő partnert választottad. Végül
rájössz arra, hogy az a valaki egész életedben ott volt, de te vak voltál.
Esetleg csak próbáltad elnyomni az érzelmeidet, s mire léptél volna felé jött
egy harmadik férfi. Ő meg bent maradt a barátzónádban, akivel csak évek múltán
újra találkozhattok. De hol, s mikor? Ez egy nagyon jó kérdés, amire még én sem
találtam meg a választ. Be akarom mutatni mi folyik az életemben.
Minden napom nagy
részében küzdöttem azért, hogy álmaimat, céljaimat elérjem. Hányszor éreztem
úgy, hogy pofán csaptak vagy áthajtott rajtam egy villamos? Az utóbbival
viszont nem szeretek viccelődni, mert nem lenne valami szép halál. Műtöttem már
ilyen embert, s nem volt a legkellemesebb dolog belülről sem. Kémiából nem
egyszerű emelt érettségit csinálni, miközben mellette a nyelveket is tanulnod
kell, s szinten kell tartanod. Melletted valaki a kitűnő érdemjegyeivel teli
bizonyítványát mutogatja, miközben te a képébe nyomnád a sajátját, és egy
vállrántással mennél ki a teremből. A célom az volt, hogy túl éljem a
gimnáziumot. Az egyetemtől, pedig diplomával távozhassak, hogy aztán sebésznek
állva segítsek az embereken.
Óra huszonnégyben résen
kell lennem, mert bármikor behívhatnak. Nyaralásra meg ne is gondoljak.
Fizetésemet már felemelték. Minden fél évben. Jól megélek szerencsére, miközben
a legjobb barátaimmal épp, hogy be tudok ülni egy pohár fröccsre. Remek
emberekre tettem szert, akik mindig mellettem állnak mostanában. Olyanok,
akiket nem akarok elveszíteni. Gimnáziumi barátságok? Maradtak meg, de mind
szétszéledtünk. Talán lesz valamikor egy találkozó, hiszen 2024-ben már volt
egy, amikor még egyetemre jártam mellette kisebb fizetés mellett dolgoztam.
Most már feljebb emelkedtem ahhoz képest. Hozzá teszem én is eltávolodtam,
miután Debrecenben jártam öt évet az orvosira, utána kiküldtek Sydney-be a
maradék három évemet ott végezem el. Azóta is Ausztráliában ragadtam távol a
családtól, a régi, magyar barátoktól.
30 éves felnőtt nő vagyok,
aki előtt ott kellene lennie a lehetőségnek, hogy rátaláljon arra a szerencsés
fickóra, akivel összekötheti az életét és unokákat hozzon a családba. A
bátyámnak mind ez megadatott. Jelenleg a második gyermeküket várják, miközben
életeket mentek a négy, nagy, fehér fal között. Augusztus 11-14-ig fog tartani
a találkozó, ami azt jelenti, hogy három napig lesz együtt az osztály egy kis
szállóban, ahol sok program lehetőség adott. Furcsa, hogy már mindenki a saját
életét éli. Éppen a gép előtt ültem, és foglaltam le a jegyet, amikor csöngött
a Messenger-em, miszerint egy barátom hív rajta. Lenéztem a képernyőre, majd
azonnal elmosolyodtam. Bekapcsoltam a videóhívást. Vanda jelent meg rajta, és
egy édes kisbaba a karjában, míg ő is felnőtt, s jó pár kilométeres távolságra kerültünk
egymástól. Mindketten más kontinensen éljük az életünket.
-
Dia, ugye jössz a találkozóra? – kérdezte
azonnal, miközben láttam, hogy figyelme a másik gyermekére terelődik, aki
mellette rajzolgatott. Kislány volt hosszú, két copfos, barna hajjal ült szépen
az asztalnál. Tiszta anyja, hiszen már most látszik rajta, hogy mennyi pozitív
gondolata van.
-
Persze, ki nem hagynám, hogy meg tudjam
mire jutottak a többiek – csaptam össze a tenyerem – vidáman – De igazából az
érdekelne, hogy veletek pontosan mi újság – feleltem, miközben már foglaltam is
le a jegyemet. Úgy gondoltam hamarabb megyek egy nappal, hogy kivételesen ne
kések el.
-
Örömmel hallom – mondtam boldogan, de nem
volt teljesen jó színész ahhoz, hogy tudjam, hogy valamit tervez a hátam mögött
– Nagyon várja már Abigél, hogy megismerjen, viszont a többiek is várják azt,
hogy mikor találkozhatnak veled.
-
S hogy van a férjed? – kacsintottam rá,
mert tudtam, hogy első és egyetlen szerelmével együtt nőttek fel, s valahogy
sikerült rá beszélnie Vandának, hogy legyen öt gyermekük. Magam sem tudom, hogy
csinálta.
-
Meg van ő is – nyomott puszit Ábel fejére,
aki nevetve nyújtózkodott a telefon felé – Viszont viszünk, majd egy vendéget a
találkozóra, akit te is ismersz, és szerintem még mindig remekül kijönnétek
egymással.
-
Mi? – túrtam a hajamba, mert egyből tudtam
kiről volt szó – Ugye nem, mert akkor most mondom le az utazást.
Jelenleg nem akartam
kapcsolatba lépni, és féltem, ha újra találkozom vele, akkor megint
megpróbálkoznék vele, viszont attól tartok, hogy megint én jönnék ki belőle
rosszabból. Belefáradtam.
-
Dia, jönni fogsz, s nem mondod le a
jegyed, mert akkor oda küldöm – nevettük el egymást ezután, majd megráztam a
fejem – Vicceltem.
Nem tudtam, hogy most ezt
elhiggyem neki vagy sem. Egyszerűen nem tudtam mit higgyek, hiszen a férjének
még mindig az egyik legjobb haverja. Egy idő után letettük, mert érkezett
hozzám Narina, aki a munkatársam és egy jóbarátom. Beugrottunk a plázába egy
csajos napot tartani, miközben meséltem neki Pedroról. Évek óta alig
beszéltünk, néha éjszakákat töltöttünk együtt az interneten, de ez talán negyed
évenként. A többi napokon örülök egy szónak is tőle.
Miután hazatértem egy
nagy vásárlás után azonnal ledőltem a kanapéra. Szükségem volt egy gardrób
frissítésre, úgy éreztem, hogy ideje egy kis változásnak. Újra befestettem a
hajamat kissé vörös színekbe. Alig vártam az utazást! Menni akartam
Magyarországra megmutatni mindenkinek, hogy mi lett belőlem, de igazából nem
érdekel ki mit gondol. Én emberek életét mentem meg.
Szekrényem elé álltam, és
azonnal elkezdtem kiválogatni mit viszek el magammal. Több napra terveztem
maradni a szülőországomban. Tíz napra gondoltam, amit Vandának is elmeséltem,
és reménykedtem, hogy semmi meglepetés nem fog élni azonkívül, hogy egyik
legjobb barátom öt gyermekkel érkezne. Sokan vannak, akik már szülők, de
legfeljebb eggyel! Miután sikerült rendesen mindent elraknom, amire csak
szükségem lehet, magamhoz kaptam három fürdőruhámat. Egy zacskóba téve
benyomtam őket még a bőröndbe, hogy ne keljen megint újat vennem. Előfordult,
hogy elfelejtettem, mert alapvető dolognak mondjuk mégis ezeket elfelejthetjük
elvinni nyaralásra.
Hirtelen megszólalt a
telefonom, hogy üzenetet kaptam. Nagyot dobbant a szívem. Azt hittem ő lesz az,
úgy gondoltam talán megüzeni, hogy mikor térek vissza Budapestre. Ez nem egy
tündérmese, amire a lányok mindig is várnak. Jackson írt, hogy nincs-e kedvem
lemenni velük a kedvenc bárunkba, ahol már minden dolgozó ismer bennünket.
Igent kellett mondanom, hiszen nem mindig élvezhettek ilyen szabad napokat,
amikor nem hívnak be a kórházba, mert nincs annyira sürgős esett, hogy én is
keljek. Hónapok óta beszóltam, hogy lesz egy minimum tíz napos szünetem
augusztusban, szóval remélem nem fogok kelleni, ha mégis telefonos segítséget
tudok, majd nyújtani. Ezt mind megüzentem már a főnökömnek, aki megpaskolta a
vállamat, s kijelentette:
„Már rád fér
egy kis szünet. Kell neked egy pasi.”
Szó szerint emlékszem,
mert sosem gondoltam volna, hogy pont Mr. Colbung fog elengedni egy hosszabb
vakációra. Persze még nem is sejtettem, hogy mi várhat rám akkor még ott lent
szórakozva az ausztrál barátaimmal a kocsmában. Sydney, pedig gyönyörű este. Kár
kihagyni.
Alig vártam, hogy
felszállhassak a repülőre, és minél messzebb haladjak egészen a szállás felé,
ahol az egész osztály lesz, viszont rajtunk kívül a hotelben más lakók is
lesznek, s attól féltem, hogy lesz valaki, aki újra megdobogtatja a szívemet.
Felém nyújt egy kis darab reményt, hogy talán évekkel később sikerüljön az, ami
fiatalon nem. Két év ide vagy oda. Felnőttek vagyunk, önálló döntésekkel, és
itt már nem számít a kor. Ha ott lesz.
Úgy hajnali kettőkor
hazatévedtem Jackson társaságában, akit nem engedtem buszra szállni, mert tudtam,
hogy nem ért volna vissza a házába. Leitta magát egészen a sárga földig. Nagy
nehezen felcipeltem a negyedikre. Szerencsére van a háznak liftje, ami
megkönnyítette a dolgokat.
-
Nem kell engem tartanod! Jól vagyok –
kiáltotta, és elengedtem, de abban a pillanatban borult le a kanapémra, és
átölelte az egyik párnát. Csókolgatni kezdte, viszont nem akartam megtudni kit
képzelt oda.
Megragadtam a karját,
amire sikongatni kezdett, mint egy gyerek, majd magához húzott egyenesen a
mellkasához. Hiába közel két méter magas, én meg örülök, hogy elértem a 160
centimétert is. Felkapott a karjába, és a szobámba vitt, amire kinyíltak a
szemeim. Ledobott, majd befeküdt mellém, aztán bealudt. Ott. Mellettem.
Felnevettem halkan, s betakartam, miután levettem róla a cipőjét, dzsekijét.
Ekkor pillantottam először az éjszaka alatt először a telefonomra, ahol csak
egy üzenet várt. Pedrotól.
„Van kedved átbeszélni az
éjszakát?”
Szemeim előtt égtek a szavak,
és próbáltam nem elsírni magam örömömben. Minden nap ezt az egy kérdést várom.
Jack-re néztem, majd átsétáltam egy plédemmel a kanapéra, és fülhallgatót dugva
a fülembe a beszélgetés folyamata közben zenét hallgattam. Elindítottam a kedvenc
zene lejátszási listámat, amiben keverve voltak francia, spanyol és angol zenék
is. Talán az egyik legtartalmasabb beszélgetés zajlott le ezen az éjszakán, s
rájöttem, hogy nem akarom soha elveszteni ezeket az estéket. Őt. Úgy érzem
elkéstem. Van még remény arra, hogy elhúzzuk a csíkot mindketten a küszöbtől,
és egyenesen egymás karjába ugorjuk? Nem nagyon beszélt eddig soha a
munkájáról, hogy pontosan mi folyik körülötte. Merre lakik, van-e valakije, bár
ahogy sejtem talán nincs barátnője, hiszen szombat este van, amikor az emberek
szeretnek elszabadulni a munkából és lányokkal tölteni az estét.
„Valami töményre van
szükségem” – írta, és körül néztem csak, így átfutva a lakást. Tudtam, hogy van
egy dugi fiókom tele alkoholokkal a rossz napokra.
„Nálam van pár liter” –
pötyögtem be a billentyűzetemen, amin nevetve válaszolt, aztán azonnal egy
hangfelvétel érkezett tőle, de nem az ő hangja szólalt meg, hanem az enyém. Készült
az évek során pár saját zenémhez videóklip, amit megosztottam a Youtube
csatornámon, de próbáltam valami kreatív álnév mögé bújni. Azt hiszem ez nem
igazán sikerült, ha megtalált – „Ezt hol hallottad?”
„Egy ismerősöm osztotta
meg velem Facebookon” – írta, de folytatta is – „Nem rossz. Neked, hogy
tetszik?”
Vigyorogva ugráltam pár
percig, miközben vadul dobogott kis szívem arra várva, hogy mikor ájulok el.
Nem tudja, hogy az az én számom, igaz? Minden sora egy srácról szól. Róla. Reménykedek
benne, hogy nem ismert magára. Az álnevem; Angel
Berington. A videókban nem vagyok benne, a képen sem én vagyok, szóval
remélhetőleg nem is tudja, hogy Hé, ez a
Diana!
„Kicsit nyálasan hangzik
talán a szövege, de a ritmusa nem rossz” – válaszoltam, mert valamit mégis
kellett írnom. Ezuttán egy pár perces csönd. Vártam tíz percet, majd végül
megnéztem csendben egy sorozatnak a következő részét, amiután gyorsan gépelt
is.
„Bocsi, mennem kell.
Holnap korán kelek. Jó éjszakát” – s már csak elköszöntem tőle, de nem jött
álom a szememre. Nem tudtam lefeküdni aludni, így kivégeztem a hatodik évadot
is a sorozatból. Tudtam, hogy másnap dél felé el fog érkezni a holtpont, amikor
egy liter kávét kívánok meg vagy egy fél napos alvást. Csak az egyiket
válaszhatom, mégis a kávé mellett szoktam kikötni, ha éppen laktózmentes tejjel
ihatom.