Hiba - 4. fejezet

Melletted a helyem

Mióta kiköltöztünk Hollandiába egy év telt el, talán több is, már nem is számoltam az időt. Az csak repült, és vitt magával. Az elején nem, így éreztem, mert azt hittem, mintha egy kalitkába zártak volna, nem engedtek ki. Ahogy az lenni szokott, néha a madarat is kiengedik szárnyalni.

Velem is, így történt, hogy végre egy hét után a kis lakásunkban való fel-alá járkálásból az lett, hogy kinyitottam a bejárati ajtónkat. Elindultam le a kis lépcsőn, majd át a kiskapun, biciklire pattanva indultam el az utcákon. A hajamba belekapott a szél, a nap finoman simogatták az arcomat, közben a hasamban a kislányunk feküdt. Éreztem, tudtam, hogy majd ő is ezen az utcákon fog végig sétálni velem kézen fogva.

Egy valamivel nem számítottam, hogy örökre itt maradok.

~ * ~

-        Elnézést uram, de sajnos kifogytunk már az epresből. Ahogy az előbb is mondtam csak jövő héten tudok újabb adagot kisütni – mosolyogtam rá a már ötvenkörüli férfira, aki sokszor jár be ide délután a lányaival iskola után. Egy gond van vele, hogy szeret mindent azonnal megkapni, és utál várni – Tudom, hogy a barack lekváros ugyanúgy fog ízleni az egész családnak – tettem hozzá rámutatva a darabokra.

Gondolkodott. Nézte, nézte az ajánlottakat, miközben mögötte a többi vendég áll. Türelmesen, nem fejezték ki, hogy sietnének akár hová. Igyekeztem a legjobb hangulatot megteremteni a kis palacsintázómban. Nem akartam, hogy az emberek rosszul érezve hagyják el a helyet. Rengetegen voltak, akik visszajártak, és mindig újabb adagért jöttek. Szoktak azért előfordulni új arcok is.

-        Rendben, akkor a barackos is megfelel. Négyet kérek – húzta elő a bukszáját, hogy kivegye belőle az árát. A kiválasztott darabokat elcsomagoltam, majd felé nyújtottam. Ő a pénzt a kezembe nyomta, aztán a desszerttel távozott is az üzletből.

Ebben a pillanatban a nagy csendben, ahol csak halkan szóltak a finom, pop dallamok hirtelen beszűrődött a hétköznapi közlekedés zaja. Hangos dudaszó hallatszott, ordibálás és lárma. Az út túl oldalán, a zebránál Nikit fedeztem fel, ahogy boldogan fordul oda egyik barátnőjéhez. Vidáman beszélgettek, amíg zölddé nem vált a lámpa, aztán elkezdtek a bolt felé indulni. Eközben már mosolyogva fordultam gyorsan a következő vevőhöz.

-        A nutellás palacsintát szeretném kérni – szólalt meg a nő, és ahogy felnéztem rá azonnal felismertem. Rengeteget változott, de a hangját bárhol megismertem volna – Dia! Te mit keresel erre fele? – döbbentem le, és mögötte várók mosolyogva figyeltek minket. Jóindulatúan kiállt a sorból, hogy kiszolgáljam a többieket, amíg mesél.

-        Felfedeztem ezt a helyet. A bátyád megosztotta a Facebook-on. Tudtam, hogy azonnal el kell idejönnöm – felelte – Na, és veled mi újság? Az esküvői képekről nem maradtam le, de nem vagyok biztos benne. Van egy lányod, igaz?

Ekkor nyitott be a tíz éves lányom és a barátnője, majd besétálva hátra hozzám boldogan indult felé, hogy megöleljen. Éppen egy szilvás lekváros palacsintás csomagot adtam át Ann-nek, aki a fiatal újságíró lány, s ő írt először egy pozitív kritikát a helyszínről.

-        Szia anyu! Átjött Beatrix tanulni, ugye nem baj? – nézett rám azokkal nagy zöld szemeivel, amit az apjától örökölt.

Úgy tudott vele nézni, mint Ő, és nehezen tudtam neki nemet mondani. Valamikor kötelező volt, de ez már egy másik sztori kezdete lenne. Visszafordultam, majd fellélegeztem, mert az újságíró volt az utolsó, aki a kora délutáni forgalomban érkezett. Lemostam a pultot, majd mosolyogva néztem fel a régi igen jó gimnáziumi barátnőmre.

-        Szóval… ő lenne a kislányod – biccentett, majd előkapta a telefonját – Igen, akkor nem készülhetett régen a borítóképed – mutatta felém a képernyőt.

A képen hárman voltunk rajta. Boldogok voltunk. Tavaly nyáron készült Horvátországban. Nem is kívánhattam jobb nyaralást. Nem jöttek be akkor még a számlák, a pénzügyi gondok, s az, hogy folyamatosan kell ügyelnünk rá, hogy minden nap elég pénz jöjjön be a palacsinták árából. Igyekeztünk az ilyen gondokat elrejteni a lányunk elől. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy leüljünk vele megbeszélni, hogy mit miért csinálunk. Boldi szerint lehetséges lesz az, hogy be kell zárni a boltot, sőt talán el is kell, majd költöznünk.

-        Igen, Niki – ébredtem fel a bambulásból – Tíz éves múlt két hónapja – meséltem neki – Maradsz vacsorára vagy terveid vannak itt? Hollandiában? – kérdeztem érdeklődve – A férjeddel jöttél?

-        Igen, évforduló – tette hozzá – Nagyon finomnak néznek ki – felelte – Komolyan. Nutellásért mindent megadok! Viszek is szerintem haza neki is… Nem messze szálltunk be egy hotelban – mosolyodott el.

-        Holnap mindenképpen együtt kell ebédelnünk – szögeztem le – Nyugodtan jöjjetek át egyre. A hollandok nem esznek nagy ebédet, és idővel mi is rászoktunk erre, de majd igyekszek úgy teríteni… hogy sok minden legyek az asztalon – gondolkodtam el.

-        Nem kell fáradoznod, nem akarom, hogy… - ekkor elnémult, mert kinyílt az ajtó, s valami olyan volt, mintha lefagyott volna az idő.

-        Boldi? – néztem rá, aki aktatáskát hátul felakasztotta, és leült egy székre, majd felnézett rám – Minden rendben? – kérdeztem aggódva. Nem nézett ki túl jól, és féltem, hogy ebből baj lesz. Volt megtakarított pénzünk, de az éppen elég lesz arra, hogy elköltözünk, és egy kisebb lakásba költözünk.

-        Még nem találkoztunk – felelte Dia kedvesen – Orsi régi gimnáziumi barátnője, csak beugrottam pár finomságért – nyúlt a csomagjáért, amit összetettem neki pár perccel ezelőtt, aztán letette a pénzt a pultra – Akkor holnap – búcsúzott, és elhagyta a helyiséget.

-        A hetesetekből? – kérdezte elgondolkodva, és bólintottam.

Látta rajta, hogy választ várok az előbb feltett kérdésemre. Nagyot nyelt, de nem tudott bele kezdeni. Egyszer csak átöleltem szorosan, és megcsókoltam.

-        Ha költözünk, akkor megyünk, ha el kell adnunk ezt a helyet… akkor eladjuk, és csak nektek sütök palacsintát – suttogtam a fülébe, amire elmosolyodott.

-        Új eper szállítót kell keresnünk – felelte halkan – Bob ma reggel hunyt el. A neje mesélte nekem mikor összefutottam vele a piacon – suttogta, és az ölébe húzott. Hálás voltam neki, mert ők segítettek át minket a kezdeti nehézségeken.

-        Nem hiszem el – motyogtam – Tudtam, hogy kórházban van, de nem tudtam… ennyire súlyos lenne – kaptam a szám elé a kezem, aztán megtöröltem a szemeimet – Fent van Niki és Beatrix. Tanulnak – feleltem, miközben a következő vevőt üdvözöltem – Mit adhatok ma neked, Julia? – kérdeztem kedvesen rámosolyogva a nőre, aki már azonnal mondta is a megszokott rendelését. Mindig megadom a lehetőséget a régi vevőimnek, hogy valami újat próbáljanak ki.

-        Csak a megszokott Orsi – felelte lelkesen – Vagy… lehet két darab abból a fahéjas csigából – pillantotta meg a kedvencét, amit nagy ritkán sütök. Nem tudom megmagyarázni miért.

Kiszedtem a kért darabokat, elcsomagoltam neki szépen, majd a fizetést elvégezve fellélegeztem. Utolsó vásárló volt a délutáni forgalomban, ezek után csak lézengeni szoktak a vevők. Beszélgetnek, kávézgatnak és eszegetnek. Ilyenkor van időm sütni holnapra és takarítani. Most se terveztem teljesen máshogy a tennivalóimat. Elindultam a palacsinták elkészítéséhez, amikor hirtelen dörgött egyet az ég. Végig futott a hátamon a hideg, aztán kinéztem az üzlet üvegajtaján. Az első is leszakadt vele együtt. Az emberek igyekeztek, vagy inkább menekültek valami menedék után. Néhány társaság betért hozzánk is. Visszasétáltam, és kedvesen néztem az elázott társaságra.

-        Teát, kávét vagy forró csokit? – kérdeztem a csoporttól, akik egymásra néztek, majd rám, s szinte egyszerre mondták mindannyian a sajátjukat. Nagy szemekkel meredtem rájuk, amikor az egyikük elém állt, majd szépen elsorolta, hogy miből hány darab lesz.

Megköszönve indultam elkészülni a forró italokat, miközben leültek egy asztalhoz, amihez pár plusz széket is húztak. Itt lehetnek majd egy darabig, ahogy ezt az esőt elnézem – bambultam ki fele az utcára a tálcával a kezemben. Mire ráébredtem, hogy ideje kivinnem a vendégeknek Boldi lejött a lépcsőn, hogy besegítsen. A társaság kedvesen megköszönve fogyasztani kezdték a rendelésüket, miközben nagyban beszélgettek.

-        Mosogatás, palacsinta sütés vagy vendégek kiszolgálása? – kérdezte kedvesen feltűrve az ingjének mindkét ujját.

Megtöröltem a kezemet a kötényemben, majd hátra néztem, ahol már készülődtem a friss, holnapi adaggal. Elmosolyodtam, és puszit nyomtam a kedvesem borostás arcára.

-        Maradj itt, mosogass és szolgáld ki a vendégeket, akik ebben a viharban térnek be – feleltem, majd befutottam az egyik kedvenc helyemre. A konyhába.

Tésztákat dobáltam, kentem, hajtogattam, majd a tálcákat félre tettem, hogy megmaradjanak holnapra. Nem tudom elképzelni, hogy egyszer bezárjam ezt a helyett. Otthonra leltem Amszterdamban. Persze, elképzeltem, ha ez mind Budapesten van, akkor ott ugyanilyen sikere lehetne. Az itteni emberek kedvesek, és szívesen beszélnek angolul velem. Én ennek megfelelőlen kiírom a sütik nevét hollandul is. Persze, némi segítséggel, mert még csak alapokat tudok a nyelvből.

Boldi mindig azt mondta az elején, hogy egyszer majd visszaköltözünk, nem maradunk itt örökre. Azóta szinte millió év eltel. Nem is emlékszem rá pontosan, mert itt otthonra leltünk. Az elején számoltam a napokat, hogy mennyi ideje vagyunk itt távol a családunktól. Most meg saját magunk gyarapítunk egyet. Még nem mondtam el neki, se Nikinek, hogy egy újabb családtag fog érkezni. A megfelelő alkalomra várok. Mondjuk ma este, amikor mindenki hazamegy, s a vihar is eláll.

Ezen ábrándozva nem vettem észre, hogy már lejárt a munkaidő. Több tucat palacsinta lett kész, illetve valamikor csigákat is készítettem, de arra már végképp nem emlékszem. Boldizsár - konyhaajtóban állt, és rám mosolygott kedvesen. A gesztust viszonoztam, s ezzel egy időben levettem a kötényemet, majd a nyakába ugrottam. Csókot nyomtam az ajkaira, miután végig simított a hajamon.

-        Mondanom kell valamit – feleltem halkan.

-        Nekem is – vallotta be – Kezd te. Szerintem egész nap ezen járt az agyad, hogy elmond, szóval valami izgalmas lehet.

-        Mi az, hogy! – csaptam össze a tenyerem, majd a hasamra tettem a kezemet. Felnéztem rá, egyenesen a két csodaszép barna szemeibe. Láttam rajta, hogy sejti a dolgot – Lesz egy második gyerekünk – mondtam izgatottan – Szerintem kisfiú lesz – néztem le a pocakomra, ami még nem volt észrevehetően nagy, de már pár nő gratulált az új babának.

-        Második? – döbbent le, majd átölelve belepuszilt a hajamba. Lehajolt a kis magzathoz, s megsimogatta a ruhámon át – Alig várom már, és én is szeretném, ha Niki után lenne egy fiunk – felelte izgatottan – Majd rendezhetünk foci meccseket a kertben – bokszolt bele a levegőbe, amire felnevettem – Vagyis… ezek csak tervek.

-        Ezekről álmodozol? – kérdeztem kíváncsian, és keresztbe fontam a kezemet magam előtt – Édes vagy – suttogtam, majd puszit nyomva az orrára elindultam felfelé – Mit csinálnak a lányok? – fordultam hátra, amikor egy hatalmas ölelést kaptam a lányomtól.

-        Anyu! Isteni a mézes süteményed! – mondta tiszta morzsás arccal. Nevetve töröltem meg a száját, majd lenézve rá megsimogattam a fejét.

-        Niki. Azt hiszem itt az idő, hogy meg tud, hogy kis testvéred lesz – feleltem vidáman, amire ledöbbenve nézett rám, a hasamra, majd a barátnőjére, végül felsikoltott, és átölelte a picit velem együtt.

-        Ez a legjobb hír, amit ma hallottam – vigyorgott angyali mosolyával. Sosem fogom elfelejteni, s alig várta azt a pillanatot, amikor a kezében tarthatta a kisöccsét. Én is reménykedtem egy fiúban, hogy mindkét nemből legyen egy, s ők is remek testvérek lehessenek, mint ahogy nálunk van a családban.