Hiba - 5. fejezet

Hibátlan hibák

Boldi próbálja elintézni, hogy legyen egy szabad hetünk, ami csak a miénk. Újra Magyarországon tudjunk lenni, hiszen a drága gyermekeink semmit se láttak az otthonunkból, ahol mi nőtünk fel. Nagy rokonsági látogatásra készülünk, hiszen tudjuk, hogy mindenki kíváncsi arra mi lett velünk. A bátyám nem is tudott várni, s mindig könyörögte, hogy minden nap tegyek ki képet az Instagram profilomra. Persze a szüleim is tele írogatták a képeimet, hogy mennyire hiányzom nekik. Arról nem is beszélve mennyire örülnek, hogy nagyszülők lettek, de most már szeretnének megismerkedni az unokákkal.

A megélés Amszterdamban nem volt egyszerű. Annyi pénzünk volt, hogy kivegyünk egy kisebb lakást, s egy minimális életet tudjunk is magunknak biztosítani. Ez nem tartott sokáig, mert Niki becsúszott, ami teljesen meglepett minket. A párom meg elkezdett keményebben dolgozni, amivel előléptették, fizetésemeléseket kapott. Én meg igyekeztem azt a kismunkámat is elvégezni, amire a cégünk mindig megkért. Mindkettőnkkel meg voltak elégedve, s ezáltal összegyűlt annyi vagyonunk, hogy megvegyük azt a sarok boltot, ahol most a saját Palacsintázónk áll. E fellett él a mi kis családunk már egy nagykislánnyal és egy kisfiúval, aki épp, hogy le tud jönni a lépcsőn. Niki pedig mindenben segít nekünk, s rengeteg dologra tanítja a testvérét.

Ha rájuk nézek eszembe jut a gyermekkorom, amikor még én is szabadon játszadoztam, s ugráltam a bátyám nyakába. Később, pedig a húgunkkal szaladgáltunk a kertben nyáron, vagy éppen eljött a keringőpróbámra, s mivel a párom nem tudott eljönni ő állt behelyette. Felnőttünk, s már mind a hárman dolgozó szülők lettünk. Igen, még a legkisebb családtagunk is az ikreit nevelgeti. Büszke vagyok rá, mert nagyon boldog a férjével és a két gyermekével.

Éppen egy tésztát kentem meg az egyik bögre házi eper lekvárból, amikor a férjem berontott a hátsó ajtón, ahonnan úgy tíz perccel ezelőtt távozott a gyümölcsösünk. Felnéztem rá, majd mosolyogva mértem végig izzadt pólóját, rövidnadrágját, amit tőlem kapott májusban a szülinapjára, illetve a kezében tartott hatalmas csomagot, amit azt jelezte, hogy ajándékot hozott. Niki eközben fent játszott Botonddal. Lehallatszódott, ahogy a kisfiam nevetgél, mert a nővére éppen a pocakját csiklandozza.

-        Hogy megy a munka? – kérdezte a gyermekeim apja, mikor már letette a csomagot, és átölelt. Nekem csak ekkor tűnt fel, hogy a doboz, ami nagyon szép csomagolást kapott mozgolódni kezdett belülről. Ahogy én tudom a tárgyak nem tudják a helyüket változtatni, ha csak nem valami külső erő hat rájuk. Gimnáziumi fizika! Megérte erre odafigyelni az órán.

-        Jól, jól – bólogattok, majd megtörlöm a homlokomat, és befejezem az utolsó darabot is, amit a helyére teszek a kirakatba – Tíz perc múlva nyithatunk is, akkor még finom, melegek lesznek a palacsinták – feleltem, miközben Boldizsár is a csomagját fürkészte – Mit hoztál?

-        Meglepetés – felelte, és a doboz elé állt, hogy ne tudjam még jobban megfigyelni – A családnak.

-        Ó, értem – vigyorodtam el, mert tudtam, hogy ez egy szőrös jóbarát lesz – Lehívjam a gyerkőcöket? – karoltam át a nyakát – Mielőtt kiugrik a rejtekhelyéről az ajándék? – nevettem fel, és egy rövid csókot nyomtam a szájára. A párom felkapott, és megpörgetve letett a lépcső elé. Ezzel a lendülettel ragadtam meg a korlátot, és megindultam felfelé az emeletre.

-        Siessetek – szólt lentről a férjem, aki lent várakozott. Már alig várta, hogy megmutassa a meglepetését. Mire felértem mindkét kicsi ott álltak a legfelső lépcsőfok tetején, s rám meredtek, mert szerették volna tudni, hogy mi folyik odalent. Niki már izgatottan fogta a karjában a testvérét, aki nevetgélve dobálta a karjait.

-        Apu meg akar minket lepni valamivel – mondtam neki, s átvettem a fiamat, aki mosolyogva adott egy nagy nyálas puszit.

-        Puszi puffi! – kuncogott a baba, és adtam egy nagyot a kis, formás arcára.

-        Menjünk – indultam le a lányom mögött fogózkodva.

Lentről apró kiskutya ugatás hallatszott fel. Megtorpantam, és elmosolyodtam. A lányom egyből rohanni kezdett a hang irányába. Az apjához sietett, hogy a nyakába ugorjon, majd illően fogadja az új családtagot. Mosolyogva mentem ki a konyhába, ahol egy apró barna foltos állat ült, és figyelte a nagy szülő-gyermek jelenetet. Később meg is ijedt, amikor egy nagy gyerek megrohamozta, de végül a szeretetét elfogadva nyalta meg az arcát.

-        Szeret téged – mondta az apja Nikinek, és átölelte a derekamat – Mit szólsz?

-        Hol? Honnan? – hebegtem nevetve, és beletúrtam a hajába – Mégis hol jártál?

-        Az ügyeket intéztem az utazásra, amikor hazafele sétálva egy kiskutya vonyított fel egy hatalmas dobozból. Senki nem volt a közelében, semmi nem utalt arra, hogy lenne bárhova mennie az este, így elvittem az állatorvoshoz. Teljesen egészséges, de azt mondta ez megdöbbentő hír, mert ebben a korban a kutyák nem élnék túl az utcán három napig. Valószínűleg az nap tették ki – magyarázta, és a lánya nagy szemekkel ült a földön, s a szép, virágos ruháján ott feküdt az új játszótársa.

-        Bogyi! – jelentette ki hirtelen a kisfiam, és magam elé vettem – Bogyi – folytatta, mintha azt feltételezte volna, hogy nem értettem.

-        Legyen a neve Bogyó – mosolyodott el Nikolett, ahogy az kisöcsére nézett, majd megsimogatta a szőrös, kis apróságot az ölében.

-        Bogyó – bólint Boldi, és megfogva a fiát feldobta a levegőbe, amit mindig úgy szeret – Zseni ez a fiú – nevet fel, majd leguggol, hogy megismerje Boti is az új családi kedvencet.

-        Bogyi – motyogja, és a kis kezét felé nyújtja. A szőrös kis barát odamegy hozzá, majd a nyakát nyújtja neki, hogy simogassa meg. A kicsi felnevet, ahogy hozzáér – Bogyi bepisilt!

-        Hát még nem szobatiszta – nevetett fel az apja, én meg meghatódva nézem őket. Tudom, hogy a kisfiamnak is tele van a pelenkája, ahogy a kutya a pisijében álldogál, s Niki elmondja neki, hogy ezt nem szabad. Az egész egy meghitt családi pillanat is lehet.

Eszembe jut az, amikor először kaptunk mi is a testvéreimmel kutyát. Apró, kis barna csöppség volt. Imádott játszani, szaladgálni a kertben, és rosszalkodni a cipőinkkel. Mindig elvitte őket a másik szobába. Amikor még nagyon apró volt beléjük is mászott, főleg apuéba tudott beleülni. Abban a kis korában anyu mesélte, hogy milyen hosszú ideig harcoltak az ellen, hogy ne a házban pisiljen, hanem az udvaron. Egyszer elvánszorogtam a bilimre, s mikor felültem rá a kiskutya odajött mellém, leült, és ő is elvégezte a dolgát. Oda, a bili mellé. A szüleim elnevették magukat. A bátyám meg ugyanígy leszidta a szőrös játszótársát, mint ahogy most a lányom tette. A legszebb pillanatok mindig váratlanul történek, de örökre bennünk maradnak.

-        Azt hiszem nálad is helyzet van kis katona – emelte fel Boldi a csöppséget, és megszagolta a fenekét – Fú… ez nem lesz kevés!

Niki nevetett, a kutya lefeküdt mellé, és nézte az eseményeket. A kis kaki királyunk, pedig éppen elvégezte még egyszer a dolgát, és röhögcsélt közben. Ezen a helyzeten én se tudtam nem vigyorogni.

-        Megihletet a kutya fiam? Neked is szobatisztának kell lenni – vitte fel, hogy új, tiszta pelenkát adjon fel Botira, aki nem tudta abbahagyni a gügyögést.

Lent még lehetett hallani, ahogy a férjem felkiált, hogy „Mit evett ez a gyerek?” vagy „Mi ez itt?!”, illetve „Ne rúgkapálj, mert nagyobb korodban, majd még visszakapod kaki kapitány!”. A kislányom a kutyára nézett, majd rám, ahogy figyelte, hogy feltörlöm a felmosóval a pisit, majd jól kifacsarom, és lehúzom a vécén.

-        Megtarthatjuk, ugye? A miénk már Bogyó, igaz? – állt elém a karjában a kutyával – Nem kérek semmit karácsonyra – nézett engem nagy szemekkel. Megsimogattam a buksiját, és bólintottam.

-        A családtagja már Bogyó. Meg is jelölte a házunkat.

Felnevettünk, mi lányok, majd felmentünk a fiúkhoz, akik már csendesebben, de tisztán voltak a gyerekszobában. Tudtam, hogy huszonnyolc perc múlva nyitnom kell a boltot, és Nikinek tanulnia, Boti meg az apjával lesz egész nap. Az élet nem áll megy, s csak egyre izgalmasabbá válhat.

***

Estefele, mikor már a gyerekek mély álomban voltak éppen a pénzt számoltam össze, hogy mennyit gyűjtöttünk az nap össze. Boldi az ebédlőben várt egy frissen megterített vacsorával, én meg nem várattam tovább. Átsétáltam hozzá, és megsimogattam az arcát. Tudta, hogy nagyon hálás vagyok neki mindenért, amit értünk tesz, s amit értünk tett. Nem hagyott el, nem ment el, sosem hagyott minket itt Hollandiában egyedül.

-        Mondanom kell valamit – komolyodott el, ahogy asztalhoz ültünk – De előbb nézzük mi is a leves.

Felnyitotta a lábas fedelét, amiben egy boríték volt. Kivettem, s kihúztam belőle három repjegyet. Felhúztam a szemöldököm, mert semelyiken nem szerepelt az ő neve. Ránéztem, egyenesen a szemeibe. Magam elé tettem az ajándékot, és tudtam, hogy ez nem lesz egy kellemes lezárás a remek napnak. Az arcán tükröződött a megbánás, a bűnös tekintett.

-        Szóval hazaküldesz minket? – szólaltam meg még türelmes hangon. Biccentett, megigazította az ingjének a felső gombait, s ivott egy korty vizet. Nem találta a hangját, és úgy éreztem valami marja a szívemet. A fájdalom? A félelem? – Hagyjuk itt az iskolát, amit Niki úgy szeret? A Palacsintázómat, ami minden álmom volt felépíteni?! Miért most Boldizsár? Ezért volt a kutya, hogy feldobd utoljára a családot egy óriási ajándékkal?

-        Sosem beszéltem róla neked Orsi, de most már beszélnem kell erről neked. Megérdemled a magyarázatot – nézett mélyen a szemembe – Mert tisztellek, szeretlek…  – elcsuklott a hangja, amire megköszörülte, s folytatta volna.

-        Ki az? – vágtam rá azonnal, mielőtt bármi mást mondhatott volna.

-        Orsi, mielőtt belemennénk el kell mondanom, hogy csak egyszer történt bármi is köztünk – szögezte le, és megfogta a kezemet az asztalon – De nem tudom kiverni a fejemből – nyelt egy nagyot, és folytatta – Már két éve lezártuk, s nem is hallottam róla semmit.

-        Kitalálom. Ma összefutottatok a piacon kora reggel? – húztam el tőle messzebb az ujjaimat, s a villával játszadoztam idegesen.

-        Igen. Találkoztunk. Beszéltünk – túrt a hajába, és hátradőlt a széken. A homlokán apró verejtékek jelentek meg. Minden szót erőlködve nyomott ki magán. Alig tudott a szemébe nézni – De nem egyedül volt. Ott volt mellette egy körülbelül kétéves kislány, aki apának nevezett. Nem értettem elsőre, s ekkor néztem RÁ. Az arca lángokban égett, s nem tudta mit reagáljon.

-        Teherbe ejtetted két évvel ezelőtt, igaz? Az a te gyermeked – suttogtam halkan, és letettem az evőeszközt az ujjaimból – És nekem sose beszéltél erről, mert?

-        Nem tudtam, hogy újra láttom. Nem tudtam, hogy újra előtörnek belőlem azok a régi elfojtott érzelmek – sóhajtotta – Orsi, én tényleg szeretlek, de a kapcsolatunk lassan csak a gyerekek és a munka körül forog. Igyekszünk megélni, ami nem megy rosszul, de a szerelmünk elmúlt.

Kitágultak a szemeim, s arcomba hullott a már akkora egészen hosszúra megnőtt szőke hajjam. Nem láthatta talán, de egy-két könnycsepp folyt végig az arcomon. Eltoltam magamat az asztaltól. Felálltam, és a kis nappalinkba sétáltam, ahova besütött az utcalámpák halovány fénye. Azt hiszed ismersz valakit, majd rájössz, hogy még se.

-        Azt akarod mondani, hogy hozzá akarsz menni, igaz? – fordultam el az ablaktól, és a már fotelben ülő férjemre néztem – Nem szeretsz engem. A gyerekek neked már túl sok.

-        Ne essük túlzásokba Orsi! Szeretlek, mindig is szeretni foglak, és a gyerekek a szívem csücskei, de jobb lesz, ha most egy kis időt külön töltünk. Én most nem mennék haza, de lehet, hogy utánatok megyek – állt elém, és két kezébe vette az arcomat – Kell, hogy egy kis hiányt érezzük a mellkasunkban a másik iránt.

-        Azt hiszed a szerelmünk lángja nem ég? – kérdeztem – Akkor nem ismersz igazán Boldi – húzódtam el tőle, de nem hagyta magát. Maga előtt tartott. Hagytam, hogy a szemembe nézzen, amiből csorogtak a könnyek megállás nélkül.

Megtöröltem az orromat a zsebemben lévő zsebkendőben, majd közelebb hajoltam hozzá. Egy hosszú, forró csókot nyomtam ajkaira. Viszonozta. Szenvedéllyel, mintha ez lenne az utolsó. Hajába túrtam.

-        Senki nem fogja tudni úgy levágni a hajad, ahogy én – suttogtam – És senki más nem tud a kicsiknek olyan mesét mondani, mint a saját apjuk – léptem el tőle egyet hátra – Hazamegyünk Boldi. De hibát követsz el, ha egy városban maradsz a nővel.

-        Hiba lenne minden választásom. Minden lépésem – motyogta, s közelebb jött felém. Most már hagytam. Fáradt voltam, szomorú és hihetetlenül csalódott – Hiba lenne veletek maradnom?

-        Hol tudod kijavítani a hibákat? – kérdeztem – Szólj, ha meg tudod oldani, és hibátlan lesz a munkád – mosolyodtam el halványan. Elmentem mellette, s egyenesen a szobánkba mentünk, ahol lefeküdtem az ágyra. Azonnal mély álomba merültem.