Hiba - 6. fejezet

Hibás szerelem

Hollandia csendes volt. Lehullott a hó, és minden család a karácsonyi szünetet várta, amikor a családjával ünnepelhette az év legszebb ünnepét. A híres palacsintázó ajtaja, viszont be volt zárva. Semmi mozgást nem érzékeltek az emberek. Nem értették, hogy mi történt. Szomorúan sétáltak el a bolt előtt az állandó, vagy éppen az új vendégek. Boldizsár igyekezett rendezni a kapcsolatát a másik nővel, s lezárni a dolgokat végleg. Mint kiderült nem akart tőle semmit, csak tudatni akarta a férfival, hogy van egy házasságon kívüli gyermeke.

Minden olyan lassan telt a napok, az órák, a percek. A gyerekeknek persze egy szóval se mondtuk el, hogy gondunk akadt. Az ünnep közeledtével, viszont már egyre jobban várták haza apjukat. Magyarországon voltunk. A családommal együtt. Itt gondoltuk maradni, ameddig a férjemnek nincsen egy normális magyarázata a dolgokra. Egyedül a bátyámnak meséltem el a dolgokat, hogy mi is történt pontosan. Bármikor készen állt arra, hogy szétrúgja a seggét, és helyre állítsa a fejét.

Felnéztem a fali órára a nappaliban, miközben Nikit figyeltem, ahogy a pici unokatesójával és a kistestvérével játszik a szőnyegen. A húgom ült le mellém a kanapéra boldogan. Most kérték meg a kezét, majd a jövő évben várható az esküvő. Nagyon aranyos, ahogy várja.

-        Valami hír Boldiról? – kérdezte, mert észrevette, hogy valami nem stimmel velem, amióta itt vagyok, pedig igyekszem – Hiányzik, ugye? – ölelte át a vállamat.

-        Igen – motyogtam halkan, és felnéztem rá – Nagyon.

-        Biztos te is hiányzol neki. Szemét dolog, hogy a munkahelye bent tartja – mondta, miközben el fogott a csalódottság.

A hazugság, amivel előálltam. Most visszahallottam, és fájt, mert tudtam, hogy semmi köze nincs hozzájuk. Pontosan tudtam, hogy a barátnőjénél és a gyerekével van. Ökölbe szorítottam a kezem, de azonnal el is engedtem.

-        Tudsz figyelni a kicsikre? – néztem rá a testvéremre, aki bólintott, és együttérzően rám mosolygott.

Felpattantam, s megindultam a régi szobámba. A szüleim még nem változtattak semmit rajta. Betettük Botinak a kiságyat, s egy matracot Nikinek, hogy legyen hol aludniuk. Az ágyamra dőltem, és nagy levegőt vettem. A plafonomat bámultam, s próbáltam kitalálni mikor alakulhattak ki ezek a hibák a kapcsolatunkban. Miért nem vettem észre őket?

Minden olyan szép volt, de éreztem, hogy valami még is túl gyorsan történik. Minden rohamosan történt. Még mindig emlékszem arra, amikor elrohant a lépcsőházban mellettem egy nagy dobozzal a kezében, és észre se vett, pedig majdnem feldöntött. A barátnőm mondatára, hogy nagyon dögös, s szerinte illene hozzám.

A feladatomra a cégnél, akiknél felmondtam, hogy megalapítsam a saját cégemet. Minden olyan jó volt. Nagyszerű. Az árnyoldalakat észre se vettük. A gyerekeknek egy boldog család kell, és ha ezt a biológiai apjuk nem tudja megadni, akkor valaki más kell. Ennél a felismerésnél anyukám kiáltott fel az emeletre, hogy egy régi barátom érkezett. Felhúztam a szemöldököm. Ki lehet ez?

Lementem a lépcsőn, ahol ott állt az a srác, akivel a szalagavatómon táncoltam, aki miatt sírtam, aki Boldi előtt volt az első nagy szerelmem. Idősebb lett, s kisebb borosta is látszódik most az arcán, mintha pár napja nem nyúlt volt a borotváló készletéhez.

-        Maradsz vacsorára? – kérdezte anya, majd felém fordult kedvesen. Tudta, hogy nem váltam el tőle haraggal, de a jelenléte ugyanúgy felébresztette bennem a régi érzelmeimet – Mikorra várható Boldi? El tudtad érni?

Megráztam a fejem, és megköszörültem a torkomat, hogy meg tudjak szólalni. A meglepetés és a csalódás nagyobb volt, mint amit el tudok képzelni. Lépdeltem egy kicsit egyhelyben, hogy mit csináljak, s végül a nyakába ugrottam. Visszaölelt. Szorosan.

-        Viktor, mit keresel itt? – böktem ki, ahogy kettesben maradtunk a bejárat előtt. Mintha lenne neki is családja, ha jól tudom. Egy ideje már nem követtem az életét.

-        Hiányoztál – suttogta a fülembe, és megbizseregtem. Nekem is – gondoltam, de tudtam, hogy nem szabad mindent kimutatnom.

-        Nem a családoddal kéne lenned ilyenkor? – mosolyogtam el halványan.

-        Elváltam – felelte halkan – Pár hónapja, és az ex nejem az új férjének a családjával ünnepel. Az én szüleim, pedig elutaztak – túrt a hajába, és elszomorodtam. Egyedül lenne ezen az ünnepen? Most már csak azért is azt akartam, hogy maradjon.

-        Sajnálom – néztem a szemeibe. Megsimogatta az arcomat, majd közelebb húzott.

Olyan jól esett újra a melegségét érezni ilyen közelségben. Ajkát az ajkaimon, hogy hirtelen újra pár évvel fiatalabbnak éreztem magam. Jó pár évvel, ha belegondolok milyen nagy már Niki. Lassú csók volt, de hosszú és tartalmas. Tudtam, hogy hibát követek el, hisz bármikor megláthat minket valaki.

-        Ne – toltam el magamtól, és a lépcső alá húztam – Én… házas vagyok – motyogtam, miközben a nappali felé fordítottam a fejemet, de egy gyerek fej se nézett kifele. Szerencsére – A gyerekeim ott bent játszanak.

-        Nem a férjed az, aki nincs itt? Oh, értem – felelte megértően, s hülyének érezve magát a falnak dőlt – Bocsi.

-        Semmi – ráztam meg a fejemet, mert élveztem azt, amit egy jó ideje nem éreztem vele – Nálunk is vannak gondok, főleg most.

-        Ezért nincs veletek? – húzta fel a szemöldökét – Megcsalt? – tért rá rögtön a lényegre, és rögtön szólni akartam volna, ha nem ijedtem volna meg. Mindenki azonnal erre gondolna, ha meg tudná, hogy nem a munkahelyén van, s összevesztünk?

-        Valami olyasmi – szorítottam össze az ajkaimat – Teherbe ejtett pár évvel ezelőtt egy nőt, aki megkereste pár héttel ezelőtt a gyerekkel a piacon – mondtam el azt, amit tudtam, mert nem igen beszéltünk azóta, hogy kivitt minket a reptére – Fogalmam sincs mi lesz a következő lépés.

-        Meg tudnál neki bocsájtani?

Jó kérdés. Talán a hibák ellenére még szeretem, de lehet, hogy rövid pórázon tartanám, ami nem lenne egészséges számunkra. A gyerekeknek meg annál inkább. Legalább az apjukkal lehetnek. Könnyes szemekkel néztem fel Viktorra, amikor megszólalt a csengő.

Csengettek. Niki rohant az ajtóhoz, és kitárta. Felsikkant. Kimentem hozzá. A lányom valakinek a nyakába ugrott. Nagyot nyeltem, mert hatalmas gombóc volt a torkomban. Még Boti is kimászott az előszobába. Ő az. Apa az.

-        Hol voltál apu? – kérdezte meg a lányunk tőle, mikor elengedte, és nagyon féltem a válaszától. Kezeimet karba tettem.

-        Apunak volt még egy kis elintézni valója – puszilta meg az arcát, s Botinak is adott egyet, aki nevetve nyújtózkodott felé – S most apu beszél anyuval – nézett fel rám. Ekkor pillantotta meg mögöttem Viktort.

Arcán láttam a csodálkozó tekintetett, s nagyot nyeltem, mert nem akartam, hogy azt higgye megcsaltam. Igaz, csókolóztam vele, de ez még nem jelent semmit, mert elhúzódtam tőle. Mellesleg nincs tőle gyerekem.

-        Menjetek vissza az unokatesókhoz játszani – mosolyogtam rájuk – Mutassátok meg Viktor bácsinak a játékokat. – Ezzel jeleztem neki, hogy ebből a beszélgetésből ő most kimarad.

Ahogy mindenki elment, és szerencsére senki nem jött ki azonnal felvittem a szobámba. Bezártam kulccsal a szobaajtót, és leültem mellé az ágyra.

-        Miért jöttél vissza? – néztem rá szigorúan karba tett kezekkel.

-        Ha később jövök az már túl késő lett volna, igaz? – célzott arra, hogy sejti Viktor találkozója nem volt cél nélküli – Legalább az én gyerekeim mind tőled vannak – dobtam be neki ezt a kártyámat, amire elkomorodott.

-        Sose fogsz megbocsájtani, igaz? – nyelt nagyot – Megbeszéltem a dolgokat vele, és nem akar semmit tőlem. Nem akar szétszakítani minket.

-        Hát, sikerült – pattantam fel, miközben hangomat felemeltem – Tudod vannak más emberek, akik nem tennének ilyet, és örömmel lennének apák mellettem.

Azonnal megbántam, hogy kimondtam ezt a mondatot. Magam elé bámultam, s éreztem a feszülő csendben, hogy gondol valakire. Valakire, akivel az imént találkozott. Megfeszültem, és visszafordultam felé.

-        Szóval felajánlotta, hogy apa lesz melletted? – állt fel ő is nagy hanggal, majd mély levegőt vett. Én is ugyanígy tettem. Kezdett az egész átmenni ordibálásokba. Nem akartuk magunkra fordítani a ház figyelmét – Jobb lesz, ha ennek véget vettünk – túrt a hajába – A gyerekeknek is, így lesz a legjobb.

-        Valószínűleg csak ordibálnánk a másikkal – tettem hozzá, s könnybe lábadt a szemem. Megcsalt, de szerettem. Teljes szívemből – Az meg nem lenne jó hatással a gyerekekre.

-        Nem – rázta meg a fejét – De most még veletek töltöm az ünnepeket – simogatta meg az arcomat.

-        Ennyivel tartozol nekik.